Gondolatban néha találkozom a múltbéli énemmel, és egymásra csodálkozunk. Az elmúlt pár évben alapjaiban változott meg a gondolkodásom. (A működésem még folyamatban van… )

Korábban azt gondoltam, hogy az érzéseink olyanok, mint a nagy bölcsek, hallgatni kell rájuk – és csak rájuk -, figyelni, hogy mi milyen érzést kelt bennünk, és az alapján dönteni. Intuícióból cselekedni, a logikát akár felülírva, mert az nem számít, szívből kell élni, szívből cselekedni, az érzéseinkre hallgatni. A szenvedélyünket követni. Follow your passion! Ú, ez egy mágikus szó volt… Passion.  Az EGY szenvedély, amit követni lehet, valami, ami csak úgy van! Ülök otthon, gondolkodom, és majd csodálatos módon megjelenik, rátalálok, vagy kibuggyan belőlem valami, ami hirtelen kirobbanóan sikeres lesz, mert a tehetség ragyog és majd jól felfedezik, mert egyedi és különleges. Ültem és gondolkodtam. Olvastam a könyveket, gondolkodtam, ötleteltem, vártam a passion-t, amit aztán majd követni lehet, ami magával ragad és nem enged, csak rángat maga mögött, én pedig tehetetlen vagyok, muszáj követnem. Úgy majd kiteljesedek, sikeres leszek és minden gond megszűnik, nem lesz többé probléma, csak megoldandó feladat, hiszen aki a szenvedélyét követi, az nem nyafog, az elkötelezett, az minden kanyart izgalommal fogad és minden buktatót és akadályt startkővé fogalmaz át.

Vannak olyan szerencsések, akiknek ez működik. Kevesen vannak, de vannak. Megszállottak, akár gyerek koruk óta tudják, mit akarnak, és csinálják. Hajtja őket a belső motor, amely sokszor minden mást felemészt körülöttük, de még ezt nem bánják, mert az életük a tét. Picasso, Frida Kahlo, Elon Musk, Richard Branson, Steve Jobs, vagy akár a mi Hosszú Katinkánk.

A legtöbbünknek azonban fogalmunk sincs mi az az EGY szenvedély, amit követnünk kellene. Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy mekkora csapda így gondolkodni, és várni arra, hogy majd valahogy egyszer csak rámtalál a mágikus passion.  Óriási csapda volt, mert a cselekvés, az aktív keresés és próbálkozás helyett a nemcselekvést választottam. Vártam, és hagytam, hogy a lehetőségek elsuhanjanak mellettem, mert nem éreztem, hogy ez AZ, amit keresek. Nem próbáltam ki, esélyt sem adtam, beleestem a keresés csapdájának illúziójába. Azt hittem aktívan keresek, aktívan próbálkozom, mindent megteszek, hiszen olvasom a self-help és pszichológia könyveket, írom a naplót, a listákat, vizualizálok és meditálok, és a falon ott lóg a vision board, még a tükörre is kiírtam a megerősítéseket…

Ja, hogy tenni is kéne valamit? Konkrétan cse-le-ked-ni? Megmutatni magam, emberek közé menni, beszélgetést kezdeményezni, kapcsolatokat bővíteni? Olyan dolgokat megtenni, amitől kiver a víz, gyomorgörcsöt kapok és hányingerem lesz, mert annyira félek tőle? Kényelmetlen, kellemetlen, bizonytalan helyzetbe hozni magam, hogy elérjek egy célt? Noooooo way! Az nem jó érzés, tehát nem az az útja…

Hiába tudtam az elméletet, pontosan tudtam mit kellene tennem, a ’komfort zóna’ kifejezésre a szemem már magától forogni kezdett, annyit hallottam már és akkora közhelynek gondoltam, még akkor is, ha tudtam, hogy egyébként igaz. Mégsem tudtam átugrani a szándék és a cselekvés közti szakadékot, mert nem éreztem úgy. Az érzéseimre hallgattam, és mivel egyszerűen nem volt kedvem hozzá, vagy túl veszélyesnek hittem, halogattam. Sokáig nem jöttem rá, hogy nem feltétlenül kell ugrani. Hidat is építhetek.

Prof. Steve Peters előadása és könyve alatt-közben-után felvillant az a bizonyos villanykörte a fejemben, és egyre jobban beleástam magam az agy működésébe. (A kutakodás azóta is tart.) Aztán jó néhány könyv, TED talk, beszélgetés és kurzus után most ott tartok, hogy újrarajzolom a szokásaimat, a viselkedésemet, a teljes működésemet, hogy azzá váljak, aki lehetek. Aki valójában vagyok itt bent.

Az érzéseim már egyre kevésbé tartanak vissza, a félelem és a kényelmetlenség ellenére, vagy azokkal együtt, de cselekszem. Nem várok arra, hogy kedvem legyen ahhoz, amit tudom, hogy meg akarok tenni, vagy meg kell tennem, mert soha nem lesz hozzá kedvem. Apró lépésekkel, de haladok. Tudom, hogy az agyam egy ravasz szerkezet, és bár védelmezni akar, a korábban belevésett minták helyett most újakat kell rajzolnom neki, mert a régiek már nem szolgálják a jóllétemet, sem a biztonságomat.

Igyekszem megszelídíteni és irányítani a belső csimpet. Nyugalmazom a robotpilótát, aki eddig irányította az életemet, és visszaveszem az irányítást. Kiszállok a fejemből, és cselekszem. Még esetlen vagyok, mert szokatlan, még tanulom a lépéseket, még vissza-vissza csúszom, még nem folyékony a nyelvezet, de tanulom és gyakorlom.

Az önszabotázs behemótját minden nap számtalanszor veregetem hátba, mit egy régi jó ismerőst, és kérem meg, hogy ezentúl mellettem, vagy még inkább mögöttem jöjjön, ne előttem cammogjon. A félelmeket és a szorongást szinte percenként kell megreguláznom. Érzik a változást és lázadnak. Minden nap. Elhagyni nem fognak, mert én teremtettem őket, itt a helyük. Maradnak.

Szép kis csapat leszünk ezentúl is. Ők erejük fogytán egy falka ártalmatlan farkassá válnak majd. Hűséges, hamis farkasokká. Próbálkoznak majd néha, de egyre ritkábban lesz hatásuk. Mert immár én leszek a falkavezér.

One Reply to “Falkavezér születik”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.