Ma reggel is megtörtént az, ami majd minden reggel. Álltam a gardróbban, és néztem az ott lógó cuccokat. “Mit vegyek fel? Tele van a gardrób, még sincs egy göncöm sem, amit felvegyek. Ez itt kicsi, de még hátha jó lesz később, régen szerettem. Azt már rég nem hordom, emezt is megvettem ugyan, de soha nem volt rajtam egyszer sem, és nem is lesz. De azért hadd lógjon még itt egy darabig. Ez nem passzol, ehhez nincs hangulatom, az nem áll jól, ezt már nem akarom hordani…”

Ez majd minden nap így megy. Csodálkozva állok a szekrény előtt, hogy honnan van itt ez a sok használhatatlan, felesleges gönc. Én vettem volna? Konkrétan pénzt adtam érte? Mikor történt, és hogyan? És legfőképpen: miért? Jó darabig állok ott, majd mikor eljön az idő, hogy most kéne indulnom, felkapom a legközelebbi darabot, ami a kezembe kerül, amiben aztán egész nap csak kínlódok, mert itt túl szűk, ott túl bő, már a színe is megkopott, a fazonja sem tetszik igazán, tulajdonképpen nem is áll jól, de ez van. Nem jó sehogy sem, ez nem én vagyok, nem vagyon önazonos, de mindegy is, nem számít, menni kell, hol az a rohadt kulcs.

Elménk gardróbja tele van elhordott, tönkrement, kinőtt, kinyúlt, kifakult ruhadarabokkal. A szokások ott lógnak benne vállfákra aggatva, melyekhez akkor is ragaszkodunk, mikor már nem hogy nem szolgálják a jól létünket, de egyenesen ártalmasak. A halogatás ingjét például már rongyosra hordtam. Szeretném végre kihajítani. Szívesen hordanám helyette a tudatos cselekvés ingjét. Mennyivel jobban állna! Az aggodalom és a szorongás is a mindennapi ruhatáram része, pedig hogy szorít mindkettő… Már kinéztem helyettük a kiegyensúlyozottság mellényét. Milyen jól menne a belső béke kiskabátjához, amire már régóta spórolok… Az önszabotázs nehéz bakancsa helyett pedig de szeretnék a megvalósítás szexi, vagány, tűsarkú cipőjében járni!

Óracsörgés. Új nap, új reggel. Elmém gardróbjában állok. Mát túl a dühön, a frusztráción, hátrahagyva a tehetetlenség érzetét. Kitomboltam magam. A vállfán még lóg pár darab, azok rendben vannak. A többi összetúrva, szétdobálva. Tulajdonképpen totális káosz az egész. De már értem. Csak állok ott. És hálás vagyok. Ez a sok elhordott, kifakult gönc eddig engem szolgált. Megvédett, eltakart, láthatatlanná tett. Túléltem.

Saját világomból felocsúdva, lassan, de eltökélten elindulok a földre hajigált kupac felé.

Itt az ideje a gardróbrendezésnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.