Itt állok egy nagy halom bontott faanyag közepén a kertben. A család már régen meg akart válni tőle, mert minek az, hiszen nem látod, hogy hulladék? Használt, kopott, itt-ott sérült, mi a fenét akarsz te kezdeni ezzel, ez csak tüzifának jó. Annak is jó, valóban, de nekem más terveim vannak vele! Én mást látok ebben a halomban: egy csomó értékes anyagot, szépséget, flow-élményt, játékos kreativitást, mások arcán felvillanó örömmosolyt. Épp a tökéletlensége miatt tetszik, szeretem, hogy kopott, látszik rajta az idő, a beteljesített feladat, a sérülések nyoma. Új feladatot szánok nekik. Az ötleteim hiperaktív rajzfilmfiguraként pattannak ki a fejemből és száguldoznak a kupac darabjai között. Ugrálnak, kergetőznek, hangosan kacagnak. Játszani hívnak!

Magamat is látom a kupacban, az életemet, a barátaimat, az embereket és az ő életüket. Hát nem így néz ki az is? Kacatnak látszó emlékkincseket őrzünk, itt-ott már megtörtünk, megkoptunk. Sokat sérültünk. Tökéletlenek vagyunk. Az életünk a legritkábban rendeződik mérnöki pontossággal megszerkesztett keretek közé, inkább erre a kupac fára hasonlít. Van itt minden, néhol még szögek is vannak bele verve, csupa káosz. De minden egyes darabnak dolga volt. Feladata, küldetése. Mindegyikben ott rejlik a lehetőség, még így lényegétvesztett állapotában is. Készen állnak az átlényegülésre, ahogy én is.

A művészek alkotásaik megszületése előtt (és közben) totális zűrzavart rántanak maguk köré. Az átláthatatlan és érthetetlen káoszból maga az alkotás lassan, néha fájdalmasan lassan ölt formát.

Épp így dolgozik a Teremtő is…